Hogyan is kezdődhetett a dolog?

Talán a nagy zenetudorok agyán mostanság átfut ez a gondolat, amikor meglátják egy újabb Trasher-party plakátját, melyek gomba módra szaporodnak a nagyvárosok villanyoszlopain és falain. A legutóbbi Trasher, amin volt alkalmam részt venni már reklámozásra került a helyi maistream rádióban is (legnagyobb meglepetésemre).
Sokan furcsának találhatják, hogy mégis hogyan tudtak ezek az igen durva és erősen minimalista műfajok ilyen gyorsan, szinte a semmiből, feltörni és tömegeket meghódítani. Majdhogynem négy-öt évet pihentek a brit pincék homályában és szimbolikus varázsütésre, mintha lyukat ütöttek volna sötét világukon, fényként törtek elő.  A válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk.

Kikre is hat legerőteljesebben a trash-kultúra? Észrevételeim szerint (melyek lehet, hogy tévesek) a 14 és 25 év közöttiekre. A legfiatalabbat a legöregebbtől tizenegy év választja el, hatalmas kor- és kultúrabeli szakadék ez, de valahogy láttam én már huszonöt évest ugyanúgy tombolni egy-egy breakbeat vagy dubstep bulin, mint ugyanúgy tizenhat évest is. Valamilyen szinten ez a szakadék mégis össze van kötve egy metaforikus függőhíddal, melynek pallóit a 21. század tragikus vesszőfutása hívta életre. Egyszerű elgondolni. Mi is az, amit az ember a világban lát? Nem kell, hogy belenéznie a televízió különböző műsoraiba, hogy vért, szenvedést, halált, válságot lásson. Elég csak kinézni egy húszemeletes betonház, legfölső emeletének egyik ablakán és mi az, amit látunk; szmogtól festett, piszkosszürke eget, letarolt erdőket, a régi világ romjain burjánzani induló gyárakat. A világ haldoklik és itt nem csak a globális felmelegedés féle haldoklás a mérvadó, ez szellemi haldoklás is (amolyan Harcosok klubja-módon).

Akárhonnan is nézzük a dolgokat ez sem nem felüdítő, sem nem bíztató. Ha távoli példákkal akarnék dobálózni (és miért ne tenném, ha egyszer aktualitást nyernek újra, kétezer év távlatából is), azt hiszem, Lucretius jutna az eszembe. A latin bölcs és költő, aki a dolgok természetéről írt nagyhatású filozófiai tankölteményében, egy helyütt épp arról szól, hogy az összes embert a világon a mortis formiden (a halálfélelem) hajtja és ez az okozója minden tettének és ahogyan a gyermek féli az éjszakai sötétség neszét, úgy a felnőtt a nappali fényét. Ez volt a humusza a trash szarvasgombáinak. És mégis a sötétsége és kilátástalansága ellenére a legfelemelőbb műfajokat gyűjti egybe korunkban. És, hogy miért van ez így, nagyképűen azt mondhatom, hogy további fejtegetésem tárgya lesz.

A kétezres évek elején járunk Londonban. A világ elektronikus zenei szcénája hangos az éppen virágkorát élő trance-től és a vele karonfogva vonuló techno-tól. A négy-negyed fogta a világ betöretlen bikáját és a szarvával a földre nyomta, majd fülhallgatót nyomott a fejére. És a világ bikája ráérzett a ritmusra.

Eközben a londoni underground klubok falai és a sikátorok egy másik stílus hangjegyeit verik vissza az éjszakának. Az új rend, ha ezt az erős szót használjuk, merőben különbözik minden eddigitől. A dubstep ontológiája. Zenéjük sötét, mint a klubok, melyekben pörgetik őket, az uralkodó trance műfajoktól oly sokban különböznek, hogy felsorolni nem is nagyon lehetséges. De, ha csak néhány lényeges aspektust ragadunk ki, akkor kezdhetjük így.

A tempó valamivel gyorsabb (átlagosan 130-140 bpm – meglepő módon, mivel ilyen gyorsasággal nem sokban tér el a hardstyle-tól sem), a brit undergroundból lép elő, tehát természetesen ezeknek a műfajoknak a sajátosságait hordozza kezdetben (valami furcsa okból mindegyik műfajból csak a sötét, depresszív elemeket veszi át), mint: 2-step, grime, dub, drum and bass, breakbeat. Az uralkodó irányzatokkal szemben (trance, techno, house) szakít a hagyományos ritmussal. Ez odáig fajul, hogy hatása a 2011-es évben már olyannyira nyilvánvaló a ritmusra, hogy képes volt a négy-negyed múzsai bájjal megkomponált szimfóniáit a háttérbe szorítani és a trance olyan alakjai, mint Tiesto is az electro felé mozdulnak el (lsd. legújabb számát a Maximal crazy-t).

De a dubstep és a vele együtt lépkedő trash műfajok (breakbeat, electro, rave, drum and bass), hogyan fejlődtek, hogyan léptek elő Skream-mel és a többi ős-arccal a pincéből, és mi történt Skrillex-ig (aki sokak szerint megreformálta a dubstep műfajt és létrehozta az electro-dubstep-et, sokak szerint tönkretette és a tömegeket kiszolgáló parádét csinált belőle), számomra nem érdekes, akit pedig érdekel az el tudja olvasni a Wikipedia vonatkozó oldalain.

Véleményem szerint sokkal izgalmasabb téma, a már mainstream vonalban úszó trash-kultúra, mint olyan, az, hogy mi is történik ebben a furcsa zenei világban.

Az eredetiség mellett valami furcsa okból igen nagy szerephez jut az idézetkultúra. Hogy úgy mondjam, az intermedialitás fényes Venusként tombol a buliéjek egén. Ha az eredetiség kerül szóba, az élvonalból azt hiszem, rögtön legalább három producer jut az eszembe; Borgore, Nero, Skrillex.

Borgore az utánozhatatlan stílusával, talán egy alkotó sem zenél úgy, mint ő, a pornográf hip-hop szövegekkel tűzdelt zúzásai ezreket késztetnek arra, hogy a kezüket a magasba emelve vele kántálják együtt egyszerűségében őszinte szavait. Tudom mert egy alkalommal személyesen is láttam, ahogy több ezren üvöltötték bele a Hungexpo egy csarnokának tágasságába a Nympho szövegét.

Skrillex a Scary Monsters and Nice Sprites című albumával törte át a gátat, mely a sikert zúdította rá és utána már, mint egy korosztály bálványa, vonaglott a keverőpult mögött. A számai minden szempontból aktuálisak voltak, a legújabb eddig nem ismert electro-s beütésű dubstep szerint hangszerelve, az album címét adó Scary Monsters…, a hangulatos Kill Everybody és az igazi pörgős electro-dubstep, a Foreign Beggars-al és Bare Noize-al való közöse a Scatta.

Skrillex – KILL EVERYBODY

Természetesen nem szabad kifelejteni a My Name Is Skrillex című EP-t, ami szintén megállta a helyét és a 2011-es More Monsters and Sprites albumot, amit felvezetett első track-ként a hatalmas közönségsikert elért First of The Year (Equinox), majd a Scary Monsters… négy remix-e következik, köztük a méltán híres Kaskade, proressive house remixe – megtörtént a műfajkeveredés. Mégis ezek mellett Skrillex legnagyobb szakmai és közönségsikerét az intermedialitás hozta el számára, az a híres Benny Benassi remixe a Cinema-ból, amelyet még azok is ismernek és lopva eldúdolgatnak, akik nem rajonganak túlzottan a dubstep-ért.

Benny Benassi – Cinema (Skrillex Remix)

Utoljára hagytam a három említett alkotó közül Nero-t, noha nem azért mert valamiféle sorrendet akartam volna felállítani, hanem érzésem szerint ő az, akinek a szerzőségénél érdemes hosszabban elidőzni, természetesen a Welcome Reality (a Deluxe Edition kerül most terítékre) című albuma alapján. Nyugodt szívvel kezdhetnénk azzal, hogy az album számai közül melyik és mikor és hányszor volt eleme, méghozzá előkelő helyet elfoglalva, a The Official UK Top 40 Singles Chart-nak. És ha ezzel akarunk mindenáron kezdeni, akkor felemlegethetjük a Guilt, az Innocence és a Promises sikereit.

Az album egy klasszikus trance korong felépítését mutatja, van intro (ezen a helyen ezt a szerepet a 2808 című track tölti be) és van outro is, az elképesztő több mint tizenhét perces Symphony 2808, ami egyben egy szinte, a címe alapján, szimfóniába tuszkolt foglalata az egész album üzenetének. Egy gyermek tudatos álmodozásának képei ezek, egy olyan gyermekéi, aki mint a fősodorbelivé vált műfaj is, tágra nyílt szemmel csodálkozik rá az új világra, ami körbeveszi őt.

A zenei hatások nyilvánvalók, az album hármassága, három műfaj jegyeiben rajzolódik ki; ezek a legdominánsabb dubstep, a drum and bass és a csak néhány track-ben utolérhető, de mégis jelenlevő progressive house. Azt hiszem az album három vezérszáma (Guilt, Innocence, Promises) tökéletesen hordozza ezt a hármasságot, éppen ezért gondolom, hogy nem tudok már elmondani bármit is róluk, amit nem mondtak el eddig előttem. Említésre méltó szinte minden track, de ember lévén a jobban tetszés elve alapján én is kiválasztottam néhányat, amit ajánlok az eddig felsorolt hármon kívül: Doomsday, Fugue State, Crush on You, This Way.

Nero – This Way

És talán a végére hagytam egy fontos dolgot, azt hogy milyen elképesztő erővel hat az egész korong hangulatára az a leírhatatlanul felkavaró, de paradox módon egyszerre megnyugtató női vokál, ami a legtöbb szám terhét a vállán viszi.

Az idézetkultúra a trash esetében egyáltalán nincs rejtve. Az alkotók bátran nyúlnak, bármilyen alapanyagokhoz. Ezért van az, hogy szinte bármilyen számra keresünk rá a Youtube-on, annak valószínűleg már találunk dubstep, vagy breakbeat remix-ét. Meglepődéssel kevert örömmel nyugtáztam, amikor ily módon találtam a 90-es évek műfajteremtőnek számító trance dalának, Robert Miles Children című számának, dubstep (toxiK Dubstep Mix) változatára. Az eredmény egyáltalán nem volt csalódás, ha pedig az volt, akkor inkább kellemesnek mondható; az alapanyag maximális tiszteletével hozott létre az alkotó egy klasszikusból, mely talán már távolinak tűnik, a trash-nemzedék számára is fogyasztható track-et. Legutóbbi buli élményemen; egy Ludmilla szett közepén jártunk és szinte a meghatódottságig letaglózott, amikor a szőke tündér egy régi nagy kedvencem, PPK – Resurrection című számának breakbeat változatát pörgette (egyébiránt a szám a Children-höz hasonlóan a trance műfaj alapkövének számított a kilencvenes években).

Ugyanígy saját koruk zenei termése is a látómezejükben van, gondolhatunk itt Skrillex remixeire, amiket Lady Gaga számokból készít, vagy éppen Beatman & Ludmilla remixei, vagy akár bármely ismeretlenebb alkotó által készített track egy napi slágerből.

Az idézetkultúra természetesen visszafelé is működik és furcsamód éppen egy igen ellentétes műfajnál van jelen erőteljesen. A hard dance műfajok (hardstyle, hardcore) úgy tűnik szívesen fogadnak be és alkalmaznak elemeket a trash-kultúrából. A hardstyle egyik legnagyobb alakja és a műfaj megújítója Headhunterz például, Skrillex iránti tisztelete jeléül, 2011-es Doomed című számába, a Skrillex által a Scary Monsters-ben használt, gyermekhangot építette be. Az egyik legjelentősebb hardcore fesztivál, a Dominator, 2011-es anthem-je, az Art of Fighters által készített Nirvana of Noise, főtémájában dubstep-re hajazó elemeket tartalmaz. Az idei, nyáron megrendezett, hardstyle fesztivál, a Defqon 1 idején több DJ a szettjének színesítése céljából a hardstyle track-ek közé dubstep-et kevert.

Vagy, ha éppen még messzebbre akarunk jutni a műfajok tekintetében, példálózhatunk a Korn és Skrillex közösével, a Get up-al, ami egy dubstep szám heavy metal betétekkel, vagy heavy metal dubstep betétekkel, mindenki értékelje a saját belátása szerint.

Most, hogy értékeljem a leírtakat, onnan ahonnan elindultam és próbáltam felfedni egy új, riadt és zavarodott kultúra szemének első rezdüléseit és eljutni valahova, hogy magyarázatokat találjak és miérteket, vajon mit találtam mindebből? Hogy csak egy kört futottam, vagy, hogy a saját farkába harapó kígyóként én is része vagyok a dolognak, amiről szólni akartam és az egész nem ért semmi többet egy elpazarolt óránál.

És a konklúzió az lesz, hogy csak az számít, hogy részesei vagyunk, nem kellenek nagy elméletek hozzá… vagy egyszerűen csak az, hogy vagyunk, hogy Itt vagyunk…

Írta : Reke B.